Faludy szerelmes versei haldokló feleségéhez..
(Minden reggel sárgább és fáradtabb vagy…)
| Minden reggel sárgább és fáradtabb vagy. |
| Mikor fésüllek, törik a hajad. |
| Elszáradt inda a karod. Dagadnak |
| a rák gubói nyakadon. Az ablak |
| előtt kék ég, részvétlen szirtfalak. |
|
| Ma nem fáj semmid. Ülök ágyad mellett |
| s a kávéscsészét tartom. Hegyes melled |
| helyén zöld varrat, lila sebhelyek. |
| Ábrándozom, hogy nem kell még elmenned |
| és egy fél évig veled lehetek. |
|
| Szerelmem, harmincnégy kilós kísértet, |
| mit mondjak néked? Áldom a napot, |
| mert pasztell-szürke szemeid még szépek, |
| mert roncs testedben van még egy kis élet, |
s mert így is jó. S már nem lesz soha jobb.
(Kikísértem Évát a rózsafák közt…)
| Kikísértem Évát a rózsafák közt, |
| meg Andrist, kit elvisz magával nyárra. |
| Az ablak mellett állsz, halálfehéren |
| s félkézzel, könnyen integetsz utána. |
| Aztán megfordulsz. Az autó elindul. |
| Tudod-e, hogy most láttad utoljára? |
|
| Vigyázz, nehogy valamit is elárulj! |
| Csigalépésben megyek át a kerten. |
| A kék karosszékben ülsz, megfeszített |
| szájsarkokkal s azt kutatod szememben: |
| mi fűz még hozzád? illem, kötelesség, |
|
| Egy pillanat csak; és mindjárt megnyugszol. |
| „Mesélj magadról”, mondod végre fáradt |
| hangon. „Oly sokkal maradtál adósom.” |
| És én beszélek. De te kitalálod, |
| mire gondolok. És erről hiába |
|
| Ketten ülünk itt szemben a halállal |
| A fiú elment. És a gyermek gyermek: |
| És gyűlölni fog téged, mert elhagytad, |
| s engem, mert itt maradtam. |
|
(London, 1963. június)
aztán egy új élet:
Más évjárat, más nemzet…
| Hogy elmondjuk egymásnak. |
|
| Meglepsz minden szavaddal. |
|
| Szeretlek, s egyre jobban. |
| Oly megszokhatatlan vagy, |
| hogy rögtön hozzád szoktam. |
|
(Málta, 1966)
és egy Petőcz Andrástól:
Claire
Nem valóság vagy: csupán elképzeltelek,
s most, miközben telefonra várok,
arcomon kelet-európai pusztulások,
bevallhatom már: nagyon szerettelek.
Szerettelek, mert nagyon is akartam,
vágytalan bár, miként a lombhulló őszidő,
és vágyakozva, mikéntha surranó-zörrenő
avarban lépnék, kamaszos zavarban.
feléd sietve, teljesedésre várva,
mikéntha örökké ölelésre vágyna,
annyira akartam azt, hogy szeress,
és most, nem-valóság-hölgy, mosolyod
végképp álomba ringatott,
azt kérem csak: örökké rám nevess.